 Fotó: Balla Zsolt
|
Komócsin Laura úttörő szerepet vállalt magára mind a coaching szakma magyarországi megismertetése, mind a coachképzés területén. Sikeres üzletasszony, szakember, több szakkönyv szerzője, emellett édesanya. Mivel jelen számunk központi témája az idő, kérdéseink elsősorban arra irányultak, hogy e sokféle teendő mellett milyen viszonyban áll az idővel, illetve milyen megoldásokat javasolna azoknak, akik az időgazdálkodással összefüggő problémákkal küzdenek.
MC: Felépítettél egy céget, és képzések sorozatát. Mennyi időre volt szükséged mindehhez? Hogy élted meg ezeket az éveket? Pillanatok alatt eltelt, vagy vánszorgott csupán az idő?
KL: Azt gondolom, azon szerencsések közé tartozom, akik imádják a munkájukat. Így flow élményem van, amikor coacholok vagy coachokat képzek. A HOGAN személyiségtesztből az jött ki, hogy nem érzem az időt és nem használok segédeszközt, ezért mindenhonnan elkések. Nem szoktam sehonnan elkésni, de tény, hogy mindig jelez a telefonom, hogy induljak. Ezért a coachingjaimnál és a coachképzéseken is használom a technikát, mert a flow állapot egyik „hátránya”, hogy nem vesszük észre, ha letelt a kb. 90-120 perc.
Én ugyan nagyon pörgős személyiség vagyok, de nem biztos, hogyha vánszorgásnak éltem volna meg, akkor nem csináltam volna. 1998-ban az Accenture-ös felvételimen még azt mondtam, nem szeretek csapatban dolgozni. Mára ez teljesen megváltozott. Nagyon sokat köszönhetek a csapatomnak, mind nagyon értékes emberek, akik hasonlóan hozzám nem kényszerből indítanak, fejlesztenek többek között coachképzéseket sem, hanem azért, mert ők is élvezik. Nagyon hiszek a win-win helyzetekben: amikor 2008-ban az első coachképzésünket elindítottuk, a piacon volt egy speciális kereslet, igény, mi azt elégítettük ki és így minden szereplő jól járt.
MC: Több szakkönyv szerzője vagy, amelyek magyar, illetve angol nyelven jelentek meg. Mennyi idő alatt készül el egy-egy kézirat?
KL: Hiszek a tudásmegosztásban. Nagyon hálás vagyok mindazoknak, akiktől tanulhattam, így én is szeretnék adni a következő generációknak. Az ember könyvet nem profitért ír (kivéve talán a Harry Pottert), hanem elhivatottságból.
Én egy olyan ember vagyok, aki nagyon gyorsan eljut 0-ról a 90%-ra, de nem szabad, hogy én csináljam a maradék 10% tökéletesítést, mert nem vagyok elég alapos, precíz. A könyveket is úgy írtam, hogy 2-3 hónap alatt kiírtam magamból, ami felgyülemlett az évek során – utána kellett valaki, aki átírta a szóismétléseimet, választékosabbá tette a mondataimat. Ez nem az erősségem, ezért jobb, ha arra fókuszálok, amiben jó vagyok és keresek mást, aki pedig abban. Ez a cikk is így készül. Belőlem kijön, ami nekem van, Rita pedig hozzáadja azt az erősséget, hogy az olvasók számára is élvezetessé tegye. A coacheejaimat is csak úgy tudom hitelesen támogatni abban, hogy használják az erősségeiket, ha én is azt teszem.
MC: Hogyan osztod be az idődet a család és a munka között? Tudatosan tervezed-e a napjaidat? Ha igen, vannak-e szigorú szabályaid, amikhez ragaszkodsz?
KL: Van egy hosszú távú vízióm, ahova szeretnék eljutni, és igyekszem ezért tudatosan tenni. Törekszem arra, hogy minden érintett számára és nekem is megfelelő legyen a munka és magánélet egyensúlya. Van, amikor az egyik, van, amikor a másik erősebb, de összességében nem panaszkodom. Amire szeretnék igazán időt szánni, az belefér.
Azt szoktam mérlegelni, hogy melyik programon vagyok pótolható. Nyilván egy anyák napi műsort a világ minden kincséért sem adnék fel, de például egyre kevesebb tárgyalásra kell elmennem, egyre kevesebb képzési napot kell nekem tartanom, mert olyan jó kollégáim vannak. Igyekszem az estéket, a hétvégéket és az évi 3-4 közös nyaralást, pihenést "munkátlanítani"
MC: Mennyi az önmagadra szánt időd, szabadidőd? Mivel töltöd szívesen?
KL: A coaching szakmában elsősorban az ügyfeleimhez igazítom az időbeosztásomat. A saját csapatom, cégem irányítását pedig tudatosan úgy szervezem, hogy jusson időm önmagamra és a családomra. Fontosnak tartom, hogy szánjak időt a feltöltődésemre, ezért igyekszem ehhez igazítani a napirendemet. Így belefér, hogy hetente egyszer eljutok a masszőrhöz, a férjemmel színházba vagy a barátaimmal ebédelni. A gyerekeink pedig már elég nagyok (6 és 9 évesek) ahhoz, hogy már mind a négyünknek élvezetes programokat is tudjunk csinálni. De már az is nagyon feltölt, ha csak kint vagyunk a Duna parton, a férjem átölel, és arról beszélgetünk, hogy milyen ügyesen megtanultak a gyerekek görkorizva fagyizni.
MC: Mennyire gyakori, hogy coaching ügyfeleid – menedzserek, felsővezetők – időgazdálkodási problémával fordulnak hozzád?
KL: Erről a kérdésről két válasz is eszembe jutott. Egyrészt a coach hitelessége, másrészt a skatulyák. Az elsővel kapcsolatban azt gondolom, hogy az a coach, aki rendszeresen elkésik a nulladik találkozóról, nem biztos, hogy hiteles abban, hogy pont időgazdálkodásban támogassa a vezetőt. Azt sem választanám coachomnak személyes márka fejlesztésére (ha jól emlékszem, ez volt az előző Coachszemle témája), akit nehezen talál meg a Google.
Másrészt azt tapasztalom, hogy míg 2004-ben sok középvezetőt coacholtam, ők gyakran jöttek időgazdálkodási problémával. Most, hogy már csak felsővezetőket coacholok, ott sokkal kevésbé jön ez elő. Nem szeretem beskatulyázni az embereket, az ügyfeleimet, de legtöbb mostani ügyfelem már kialakította az időgazdálkodási rendjét és más kihívásaik vannak, mert ezen már túljutottak. Jól használják a beosztást, delegálást, hatékonyan vezetik a tárgyalásokat. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy továbbléphettek a karrierjükben.
MC: Mi kell ahhoz, hogy valaki a coaching hatására hosszú távon is képes legyen megváltoztatni az időhöz fűződő viszonyát?
KL: Azt gondolom, hogy ez egy elég vonzó hosszú távú életcél. Az értékrend és a napi, operatív szinteken bevethető tippek, trükkök, eszközök jó esélyt adnak a hosszútávra, de nyilván, ha valami jelentős változás áll be, érdemes újra ránézni ezekre.
Az ügyfeleim és én is rendelkezünk egy nagyon vonzó jövőképpel és egy jól bevethető személyes eszköztárral, így ha néha el is úszunk, mégis kimondhatjuk, hogy alapvetően rendben van az időgazdálkodásunk.
MC: Van-e csodaszered, eszközöd, amellyel minden időgazdálkodási probléma orvosolható?
KL: Nem hiszek az általános, minden bajt orvosló csodaszerekben, de hiszek abban, hogy mindenkire megtalálható a személyre szabott és az adott kihívásra megoldást adó lehetőség. Azt hiszem, ezért is lettem coach.
Bízom a személyre szabott támogatás erejében. Eddig nálam beváltak a „beégetett programok” a naptárban, azaz külön jelölöm, amiről nem mondok le (pl. anyák napja vagy színház a férjemmel). Szintén működőképesnek érzem a 2 in 1 megoldásokat, azaz amikor két legyet ütök egy csapásra. Például az egyik kollégámmal nem az irodában tartjuk a heti rendszeres megbeszélést, hanem miközben pingpongozunk. Vagy akár most is: a Coachszemle kérdéseit válaszolom meg, közben várok a kispadon, míg a fiam judózik.
De persze az élet mindig úgy hozza, hogy legyen újabb fejlődési lehetőség. Már kialakítottam a saját időbeosztásom, de most nyertünk egy hatalmas globális tendert. Így újra kellett értelmeznem a hatékony időbeosztást; most a 12 coacheemból 10 külföldi, így a dél-koreai vezérigazgatót reggel 8.30- kor nekem kell coacholni, amikor a gyerekek elmentek az iskolába, óvodába. Délelőtt a dubai vagy a moszkvai, ebéd után a londoni ügyfél következik, még mielőtt elmegyek a gyerekekért, addig pedig a Sao Paolo-i. Kéthetente egyszer elfogadja a család is, hogy a Szilícium-völgyben dolgozó ügyvezetővel telefonáljak fürdetés helyett.
MC: Köztudott, hogy a brief-coaching és a Peter Szabo által képviselt brief-coaching is közel áll hozzád. Szoros-e az összefüggés a módszertan és az idő között? Mi az idő szerepe a brief-coachingban?
KL: A brief-coachinggal való kapcsolatom – vicces ilyet mondani – nem indult jól. Egy workshopon voltam, ahol megkaptuk a narancssárga cetliken a standard kérdéseket. Amikor a feladat szerint én voltam a coach, úgy éreztem magam, mint egy betanított munkás, amikor pedig coachee, akkor mint egy felületes beszélgetőpartner. Ez alapján sokan feladták volna – de én nem tettem. Adtam egy újabb és újabb lehetőséget, hogy jobban megismerhessem, mert Peter Szabo és Hankovszky Kati emberileg annyira szimpatikusak voltak. Ennek hatására tavaly elvégeztem az egyéves képzésüket, mindenben együttműködöm velük, azaz bekerültek a könyvünkbe, a konferenciánkra.
Volt egy másik meghatározó élményem is ezzel kapcsolatban. A nemzetközi coach akkreditációm során Werner Vogelauer és Peter Szabo voltak a mentoraim. Mindkettőjüket elhívtuk egy kerekasztal-beszélgetésre. Mindketten mestercoachok, tisztelik, sőt szeretik egymást. Megkérdeztük, hány alkalom egy coaching folyamat. Werner azt válaszolta, hogy ami nincs legalább 5 alkalom, az nem az. Mire Peter azt válaszolta, hogy a legtöbb ügyfelét egyszer látja. Azt gondolom, az is a csodálatos a mi szakmánkban, hogy mindkettőjüknek igaza van.
MC: Kedves Laura, köszönjük szépen a válaszaidat!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése